Himnusz, macska, jaj!
Mondják, hogy az ember negyven felett nem igazán szerez új barátokat. Lustaság, nyitottság hiánya? Merevség? Fene tudja. Lehet, hogy van egy belső „barátszámlálónk”, ami – ha eléri a számunkra előírt limitet – megáll. Én is meg tudom számolni a két kezemen azokat az embereket, akikkel éves szünetek után is ott folytatjuk, ahol abbahagytuk. Megnyugtató, hogy vannak, és remélem, még sokáig meg is maradnak egészségben, mert kellenek nekem.
Történik azonban néha, hogy az ember új szerelemre lel, és az bizony új ismerősökkel jár. Ezek a hozott ismerősök arra késztetnek bennünket, hogy szinte erőszakosan megnyissuk a berozsdásodott számlálót, beengedjük őket, és esetenként magunk is belépjünk az új baráti körbe, megerőszakolva mások számlálóját, ha nekik is van olyan.
A tavalyi szilveszter egy ilyen alkalom volt. Luis Buñuel és Emir Kusturica után szabadon.
Az asztal már annak rendje és módja szerint meg volt terítve, amikor megérkeztünk. A házigazda bevezetett bennünket a szobába, az ember (én) ilyenkor automatikusan azt kezdi el vizslatni, kinek milyen zoknija van. Vékony, sport, bokazokni, kopott, új? Van valami lemeztelenítő abban, amikor felnőtt emberek először veszik le a cipőiket egymás előtt. Japánban lehet, hogy nem, de nálam igen, ez az első tényező a barátkozásgátló listán. Képtelen vagyok szemkontaktust tartani valakivel, aki zokniban van előttem először életében, a szemem és az agyam is azt kutatja, mennyire lehet büdös az illető lába, levágta-e a lábkörmét. Vajon ő is ezen tűnődik velem kapcsolatban? Baromi fontos tehát, hogy az ember megfelelő zoknit válasszon a barátkozás első lépésének megtételéhez, és a cipőhöz, amiben érkezik. Tilos például vékony zoknit húzni csizmához, aki volt katona, tudja, miért.
Kis társaság volt, hét ember: három pár, és egy atomkutató, aki egy még meg nem épült erőműben szenvedte el a rá osztott Pelikán elvtárs szerepét. Hét fő pont elviselhető. Főzés szempontjából éppúgy, mint egy kellemesnek mondható, felületes, felnőtt szilveszteri összeröffenés erejéig. Hogy fogok én ehhez jópofát vágni, bakker… Lazulj, Tibi, lazulj!
Ropi, chips, sajtos rúd, kóla és ásványvíz az asztalon, két macska az ajtó melletti szőnyegen, a harmadik az asztal melletti egyik széken bennünket szemlél, további kettő a konyhában a még meleg sütő ajtajához lapulva, mint két matrica.
Rávetettem magam a ropira, amíg tele a szám, talán nem kérdez senki, úgy néz ki, elvannak nélkülem is. Na ja, ők ismerik egymást, könnyített terep egyeseknek. Ne nézd a zokniját, te balfasz! De miért van itt öt macska? Miért nem lehet inkább kutya? A kutyaszőr sokkal jobban mutat a zoknin, mint a macskaszőr szerintem. Vagy hal. Annak szőre sincs, és be van zárva. A sztori végén választ kapunk erre is, hallal elmaradna a csattanó.
A vacsora biztos jó volt, semmiféle emlékem nincs róla, azt sem tudom, hány fogás volt. Vezettem, így az éjféli koccintásig semmit nem ihattam, még inkább leredukálva a normális emberi kontaktus kialakításához szükséges alaphangulat megteremtésének lehetőségét. Viszont sikerült a zoknikról lepattannom végre, és egész emberi beszélgetésekbe elegyednem a társasággal. Párom pontosan három és fél percenként megsimogatta a hátamat, jelezte szegény, hogy ügyes vagyok, túl fogom élni. Ebben én is biztos voltam ekkorra, minthogy háromnegyed tizenkettő volt, és tömtem magamba a sütiket, mint a barom. Nyilvánvaló volt, hogy a következő tizenöt percben nem történik katasztrófa, simán túlélhető volt a történet, de örültem a simogatásnak, ki ne örülne?
A macskák a lábaink között cikáztak, a gatyám szára kábé úgy nézett ki a rengeteg szőrtől, mint a Flashdance bigéjének a lába, amikor lábmelegítőben táncolt. Ja, nálunk tánc nem volt, hála az égnek.
És akkor eljött az idő. Felálltunk, megtöltöttük a poharainkat, és készültünk az áhítat megérkezésére. Végtére is ilyenkor az ember mérleget von, ilyen volt az óév (szar), olyan volt az óév (fos). Lesznek könnyek is vajon?
Amikor köztársasági elnökünk megjelent a képernyőn fekete kosztümben, pezsgőspohárral a kezében, nemzeti színű lobogónkkal a háta mögött, már tudtam, hogy ebből sírás nem lesz, idén is elmarad.
A szemem az egyik macskára tévedt, aki a mellettünk lévő szobába osont, és pár tétova kört téve maga körül hatalmasat hányt. Isten, áldd meg a magyart… Nagyon örültem, hogy nem ugrott ki a fika az orromból a röhögéstől. A Himnuszt követően megtudtuk, milyen kemény, de fasza évet tudhat maga mögött a nemzet, hogy milyen kihívásokkal kellett szembenéznie mindenkinek, de ez természetesen sikerült, hogy csak így tovább, hogy jó nekünk itt a Kárpát-medence közepibe’, és azt is, hogy kitűnő úton haladunk. Ennek én különösképpen megörültem, külföldi magyarként melegséggel tölti el a szívem-lelkem, hogy jól mennek hazám dolgai, és nem adjuk fel a küzdelmet. Körbenéztem a srácokon (már úgy össze voltunk ekkor forrva mi, heten, hogy dinamittal se lehetett volna ezt a magyar köteléket szétrobbantani), mindenki áhítattal nézte a képernyőt, én a saját hányását nyalogató macskát bámultam.
Betyáros év volt, na.